Lóci óriás lesz ....

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
(Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz)

Ki ne érezte volna már, hogy madár vagy béka perspektívából nézve a dolgokat, minden mennyire más??

vannak olyan pillanatok, amikor valaki alám nyúl és fölemel ...
minden egysíkú, poros dolgom fölé, amit pipiskedve akárhogy is nézegetek mindig ugyan olyannak látszik ...
de amikor felemeltetem, minden más
mert emeltetem
...
Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket (Jn 12,32)


és vajon a mellettünk élő felemeltetésében, nekünk van-e bármilyen szerepünk?
talán már az is, óriási dolog lenne, ha csendben oda súgnánk, hogy : Ne félj!

van az néha úgy is, hogy a másik felemelésével, nekünk alább kell, kellene, kéne szállni...