Az első rajztanárom jutott az eszembe, egy különleges ember, akitől azt tanultam, hogy a kezek csak azt rajzolhatják, ami az agyban eldől és nem, amit a szem lát ... nem csak látni , de tudni is kell, hogy miért oda húzod azt a vonalat ... volt valami a végtelen alázatán, gondolkodásán és rajztudásán túl, ami miatt olyan sokan jártak az ő rajziskolájába ... tudott valamit, amit nagyon kevesen, meghallgatni úgy, hogy közben veled gondolkodott ... soha nem akart senkit a saját képére és hasonlatosságára formálni, azt kereste veled, hogy te ki vagy és mi a te személyes hangod ... már hónapok óta jártam hozzá, amikor először döbbentem rá arra, hogy ez az ember mit is csinál valójában ... rengeteg megkeseredett, megfáradt, magányos, depressziós ember keveredett el hozzá, olyan is volt, akit a szemem láttára mentett meg az öngyilkosságtól, mindenkiben látott valami értéket és azon dolgozott, hogy ezt a másik is felfedezze önmagában ...

emlékszem egy lányra, olyan harminc körüli lehetett, egyedül álló, soha egy szót sem szólt, néha megjelent és csíkos füzetlapra rajzolt néhány gyerek rajzott hozott, félve előszedte és megmutatta ... csak álltam és néztem, és figyeltem ahogy a tanár végig beszélget vele, jobban mondva csak ő beszélt, megdicsérte a színeket, a vonalakat, valamit ... már rég egyetemista voltam, amikor egyszer meglátogattam a Tanár urat ... bementem, csak ezt a lányt ismertem ... kommunikált, mosolygott, különböző technikákkal dolgozott már, készült a közös kiállításra ... hol őt, hol a tanárt néztem ... a tanár arca nagyon fáradt és gondterhelt volt ... nem csodálom ... tudta, hogy életeket ment, egyszer beszélgettünk is erről, és ennek minden terhe az ő vállán maradt pedig nem ő volt a megváltó, de a Megváltót ő sem ismerte ... az a fáradság és gondterheltség, ami most már látható is volt rajta, ennek a lenyomata ... emberileg fantasztikus munkát végzett, ember felettit, de senki nem képes elhordozni mások terheit ... és senki nem lehet megoldás a másik életére ... hiába minden próbálkozás ... és mert ő soha nem tudta letenni mások terheit egy idő után agyon nyomta ... ma már nem is lehet hallani róla ...

a nagy szeretésünknek, lendületünknek, megfelelésünknek nagy iskolája ez ... kemény iskola ... amikor rádöbben az ember arra, hogy minden jó indulat és szeretés és akarás sem elég ahhoz, hogy a melletted élőt "megmentsd" pedig próbálkozol, körmöd szakadtáig, és minden leleményességet bevetsz, és ezerszer túllépsz magadon, és százszor újra kezded, és nem adod fel ... és semmi ... és tehetetlen vagy, már megint ... és összeroppansz, mert valójában a saját korlátaiddal szembesülsz, na meg azzal, hogy a legnagyobb jóindulat mellett is elvétetted az utat ...mert ugye elméletileg tudod, hogy Ki a megoldás, de azért próbálkozol, közben te is sérülsz a másik is sérül ... mindent persze csak szeretésből, és féltésből és mert örömet akarsz szerezni neki és magadnak, hogy mégis csak számít, hogy mellette vagy nem?? ... micsoda szemfény vesztés ... és milyen könnyű bele esni ...

... nem estem át a ló túlsó oldalára, mert azt állítom, hogy mi, akik mellette élünk, mi eszközök lehetünk ebben a "mentésben", de Megmentő soha ... az Isten alakú űrt ne akard betölteni a másikban magaddal még akkor sem, ha azt gondolod ez a szeretésed legnagyobb formája ... szerintem inkább a legönzőbb formája ... szóljon az életed rólam!!! persze ezt így sosem fogalmazom meg, de ...
milyen könnyű ezen elcsúszni ... észre sem veszed ... a motiváció, ha végig gondolod, mindig a szeretet ... de kinek a szeretése???

Uram légy irgalmas nékem bűnösnek ...